Aki nem hiányozhat az edzésekről….
Category : Riportok
Esős, szeles, késő őszi nap volt. Azt hittem, senki sem jön majd edzésre. Aztán, nyílt az ajtó és Mészáros Ili belépett. Mosolyogva kérdezte: „mi lesz a mai edzés?” Igaz is, miért pont azon a napon ne jött volna? Mindig jön, mindig vidám és mindig kedves. Azt vallja: számára a futás szabadság, sikerélmény, önbizalom. Na, és persze társaság…
Nem is emlékszem már pontosan, hogy mikor csatlakoztál Zsuzsi csoportjához… Segítesz felidézni, hogyan (és mikor) értesültél e közösség létezéséről?
2009 őszén találkoztam először Zsuzsival, pontosabban először veled, Dávid, miközben a szokásos szigetköröm után éppen gyanútlanul nyújtottam a margitszigeti futóút mellett. Épp egy edzés kezdete lehetett, és megkérdezted, hogy lenne-e kedvem csatlakozni egy futóklubhoz: nagyon jó társaság, tapasztalt edzőkkel, akikkel közös futásokon vehetek részt. Mivel ekkor már egy jó ideje futottam egy-egy szigetkört legtöbbször egyedül, vagy a munkatársaimmal, így erre az ellenállhatatlan ajánlatra egy gyorsan átgondolt igennel feleltem. Az ezt követő percben megismerkedtem Zsuzsival, aki próbált kifaggatni a futással kapcsolatos terveimről, amelyek lényegében csak alkalmi formában léteztek addig, ez azonban elég gyorsan megváltozott. Történetileg innen származik a „Zsuzsi csoportjához” tartozás.
Korábban is sportoltál?
Mindig szerettem sportolni, szerettem a sokak által utált vagy ellógott iskolai tesi órákat is. Általános iskolás koromban az iskolai kézilabda csapatban játszottam, és alkalmanként ki lettem jelölve résztvevőként atlétika versenyekre is. Bár nem vagyok élsportoló alkat, szerencsére a legtöbb sportágban nem 
voltam teljesen reménytelen. Leginkább azt szerettem, hogy kiszabadulhatunk az osztályterem bezártságából, egy kis szabadságot kaptunk és arra csoportosítottam az energiáimat, hogy ezt kiélvezzem.
Voltak persze fel- és leszálló ágak a mozgás iránti lelkesedésemben. A sportéletem „sötét korszaka” a tinédzser éveim voltak, amikor a gimis testnevelés órákon kívül nem voltam túl aktív ezen a téren. Utána, nagyjából a húszas éveim elején-közepén – amikor irodában kezdtem dolgozni – találtam ismét a sportra. Hiányzott a mozgás, kissé el is tespedtem, de nem akartam elengedni magam, így elkezdtem barátokkal rendszeresen bringázni, évekig fitnesz-edzésekre jártam, különböző amplitúdójú csoportos órákra. Ezt követte a mostani rendszeres futás, ami mellé persze néha befér egy-egy bringázás, vagy ami épp adódik.
Miért éppen a futás? Mi vonzott ehhez a sportághoz?
Őszintén szólva, nem tudok konkrét okot említeni, miért épp a futás. Fiatalabb koromban nem szerettem, sőt untam a hosszabb – értsd 2-3 kilométeres – futásokat, bár a rövidebb, gyors tempójú rokonaikkal még csak-csak kibékültem.
Amikor később, 2007 körül egy barátnőm biztatására elkezdtem a futást, fellelkesített, hogy első alkalommal megállás nélkül körbe tudtam futni a szigetet, és minden alkalommal fejlődött a tempóm, ami sikerélményt adott – a kezdeti szenvedés mellé. Ja, és persze izmosabb is lettem, ami külön ajándék volt.
Akkoriban a futás sokkal kevesebb embert érdekelt, az utóbbi években viszont (szerencsére) elég menő dolog lett „kimenni a szigetre, kocogni egyet.”
Mindenesetre akkor eldöntöttem, hogy ez jót tesz nekem: rendszeresítem a futásokat, és megpróbálok egy héten három alkalommal futni, ehhez a mai napig tartom magam. Zavar, ha nem tudom a szokásos adagot teljesíteni, és fizikailag is érzékelem a kihagyást, de gondolom, ezzel minden rendszeresen futó így van.
Edzésről-edzésre jelen vagy, és példaértékű szorgalommal teljesíted a napi edzéstervet. Nem tévedek, ha azt gondolom, hogy “civilben” is kitartó, eltökélt és céltudatos vagy? Mi motivál téged, amikor futóruhát öltesz?
A rendszeres részvételnek egészen egyszerű oka van: szeretek ide járni, élvezem az edzéseket, az itteni társaságot, része lett a mindennapoknak, ráadásul fontos része. Bár néha már az edzés előtti napon belegondolok, hogy: „hűha, holnap 6×1000, kegyetlenül sínylődni fogok”, de aztán a negatív gondolatok helyett átverekszem a távokon magam. Hozzá kell tennem, hogy ezt a típusú edzést, egyedül, képtelen lennék hatékonyan véghezvinni; nagyon „húz” a csapat, én meg kapaszkodom.
Ami az eltökéltségemet illeti, általában 
ha eldöntök valamit, akkor azt szeretem megtervezni és megvalósítani a tőlem telhető legjobb módon. Ugyanakkor mégsem mondanám, hogy nagyon céltudatos vagyok: azt hiszem, az igazán jó versenyzők keménysége és kitartása hiányzik belőlem, valószínűleg ez alkati dolog. Nem is az a célom, hogy feltétlenül győzzek mások előtt, vagy folyamatosan bizonyítsak a külvilágnak. Motivál az az érzés – mint mindenkit – ha fizikailag és mentálisan is egyre erősebbnek érzem magam saját magamhoz képest; ha egyre könnyebben teljesítem a feladatokat. Ugyanakkor nem omlok össze akkor sem, ha épp nem úgy jön ki a lépés, ahogy szerettem volna. Zavar, ha nem sikerül egy kitűzött cél, de úgy gondolom a sikereinkhez és a kudarcainkhoz egyaránt alázattal kell hozzáállnunk. Szóval, inkább azt szeretném elérni, hogy lehetőleg minél többször – edzésen, versenyeken, alapozó időszakban – jó tapasztalat legyen a futás, mutasson valamilyen irányba, és motivált tudjak maradni életem végéig.
Mit gondolsz, van “kihatása” a civil életedre futó mivoltodnak?
Több mindenben is. Ami napi szinten azonnal megtapasztalható, hogy ha kijövök a pályára munka után – még ha néha nagyon leharcoltan is – és teljesítem a tervezett adagot, az levezeti az aktuális stresszt. Persze a futás nem a bölcsek köve, nem oldja meg a problémákat, de eredményez egy kiegyensúlyozottabb lelkiállapotot.
Amit még ad, az az önbizalom. Többet megtudtam magamról, mit vagyok képes teljesíteni, és ha az ember ezt tudja, az megszilárdítja a magába vetett hitet. Megtanultam azt is, hogy tisztelni kell a testünk visszajelzéseit, mert különben ez visszaüt, ha nem most, akkor 10-20 évvel később. Ehhez persze türelem kell és elfogadni, hogy a szervezetünk néha nem tudja azt nyújtani, amit szokott.
Megbarátkoztam az ázt
ató esővel és a mínuszokkal is, a hőséggel ugyan még van elszámolnivalónk, de sokkal jobban tolerálom, mint a kezdeti időkben.
Jó, hogy része lettem egy közös érdeklődésen alapuló, de nagyon változatos társaságnak, a futóközösség is része lett a futáson kívüli életemnek.
A szabadidőmet illetően a fókusz kicsit eltolódott. Sok minden érdekel, és elég elfoglalt vagyok, de nem szokatlan gesztus a futás felé, hogy hozzá igazítok más programokat.
By SpsDvd
ssz-hormonokat, így ezek nem tudnak rombolni a szervezetben. A futás engem azért kapcsol ki, mert egészen mást csinálok, mint napközben. Sokan mondják, hogy jól tudnak gondolkodni futás közben, de nekem a sport leginkább olyan időtöltés, amikor nem gondolok semmire. Lefutom a kitűzött távolságot, átmozgatom a tagjaimat, kivonódom a mindennapos gályázásból. Nézelődöm és felfedezek olyan dolgokat, amiket az autóból nem lehet észrevenni.
teljesíthessük.
glásson. Aztán napról napra növekedtek a távok, és októberben már hat kilométert futottam. Ősszel megfogadtam, hogy ha egy év múlva hét kilométernél tartok, nagyon elégedett leszek. Úgy éreztem, hogy a hat kilométerrel eljutottam a teljesítőképességem határához, nem tudtam elképzelni, hogy ennél többet tudnék teljesíteni. A sikerélmény és persze a hiúság azonban arra sarkallt, hogy kicsit mindig többet és többet fussak. Decemberben már lefutottam a félmaratont is. Megüzentem az öcsémnek a hírt, Dávid pedig úgy reagált, hogy nem vagyok normális. Ettől kezdve úgy éreztem, hogy inkább vissza akartak fogni. A félmaraton kiugró teljesítmény volt akkor, később nem futottam ilyen sokat egyben. Mostanra azonban hetente egyszer jóérzéssel lefutom…
