Az edző-tanítvány együttműködés legtökéletesebb példája

Fekete Kriszta idén először futotta körbe egyéniben a Magyar Tengert 4 nap alatt. Elmondása szerint ez volt élte legnagyobb futókihívása. Felkészítője egyesületünk elnöke, Monszpart Sarolta volt, aki – a végeredményt tekintve, – kiváló munkát végzett. Mindkét egyesületi tagunkra nagyon büszkék vagyunk, és gratulálunk az edző-tanítvány párosnak. Nagyon sok szép sikert kívánunk még nekik a jövőre nézve, most pedig olvassátok nagy-nagy lelkesedéssel a Krisztával készített interjúnkat.

Mi volt a verseny neve?

9. Spuri Balaton Szupermaraton (BSZM)

 Milyen távon indultál?

Egyéniben indultam a 4 napos versenyen, 195,5 km teljesítettem J. Ez volt éltem eddigi legnagyobb futókihívása

Mire/milyen távra készülsz egyébként?

Vegyes, a 10 km-től a maratonig, bár most belelkesültem, és szerintem kipróbálom magam egy 6 órás versenyen. A BSZM 2. napján futottam a legtöbbet, 5 óra 26 percet, ezért azt hiszem nem túl eretnek gondolat a 6 órás futás.

Milyenek voltak a körülmények?

Az időjárás tökéletes volt, első nap még egy kicsit túl is öltöztem.

Közérzetem is jó volt, két dolog feszélyezett csupán. Az egyik, első napi futás után már a szállás felé haladva a jobb vádlim piszkosul begörcsölt. A futások alatt hála a menybélinek nem okozott gondot, nem „hisztizett” a lábam, de érzékenyebb és egyben merevebb volt. Főként a nyújtásnál, masszírozásnál éreztem.

A másik ami zavart, hogy egyik éjszaka sem aludtam igazán jól. Mondhatni igen pocsékul. Gondolom az adrenalin tombolt bennem. 2 rövid alvás között vagy próbáltam percenként új fekvőpózt keresni, vagy ha ezt már nagyon untam, akkor előkaptam a lóbalzsamot és bemasszíroztam a lábaimba a krémet. legalább hasznosan töltöttem az időt, ha már nem szunyókáltam.

Hogyan érezted magad a verseny alatt?

Nagyon jól, nem voltak igazán holtpontjaim, bár a negyedik napra kellően fáradtnak éreztem magam, főként a „cuki” emelkedők futásakor, amit egyáltalán futottam, mert a balatonakarattyai „hegyet”, mert az nekem igenis hegy és nem emelkedő, na, azt gyalogoltam, tempósan, de gyalogoltam (második nap a szigligeti utolsó 200 métert is). Ja, persze a hosszú lejtőknél sem volt mindig őszinte a mosolyom, néha még vinnyogtam is, mert a lejtmenetet, ha hiszitek, ha nem, még nem szerettem meg. Az emelkedőket, igaz fujtatok mint egy tisztességes gőzmozdony, meg mondom magamban, hogy azzal futtatnám meg naponta aki erre hozta az útvonalat (bocsánat, nem gondolom komolyan) de megfutom (néha meggyalogolom). Kihívást látok az emelkedőkben, erősít fizikálisan és lélekben is ha megcsinálom, e mellett tudom hogy a lábam, a vádlim és a popikám is szebb lesz tőle 🙂. Mondhatnám, az évek alatt már-már csaknem megszerettem, de a jeltőket …hát a lejtőkkel kapcsolatos érzéseimen még erősen dolgozni kell…

A harmadik nap az emelkedők sokkal jobban mentek, mint vártam. 2013-ban Fél Balaton Szupermaratont teljesítettem, és a Badacsony-Balatonfüred szakaszra úgy emlékeztem, hogy szinte csak emelkedő és lejtő. Nos, valóban így van, az egyetlen dolog, hogy a másnapi most utólag azt mondom még keményebb szakaszra viszont úgy emlékeztem – hiába no, az emlékek néha kissé, ebben az esetben nagyon tudnak torzulni, vagy szépülni…ki tudja –, hogy könnyebb volt. Hát határozott állítom, hogy NEM!! és nem csak azért mert nem egy, hanem három nap volt addigra a lábamra. Tényleg alattomosabb, sunyibb, undokabb, erőt próbálóbb, és sokkal, de sokkal több emelkedő és jeltő van benne, mint arra emlékeztem. A jelzők felsorolását csak azért nem folytatom, hogy ne riasszak el senkit, aki erre a versenyre szánja el magát, mert kemény szakasz, de teljesíthető, és különben is megfutottam 5 óra 17 perc 50 másodperc alatt (49,9 km), ami nekem kifejezettem jó idő, 4. nap meg pláne. Szóval az előző és a következő mondatok csupán lányos nyafogások, nézzétek el nekem J.

Itt kérek elnézést Marcsikától. Futótárs, barát, egyéniben 65 évesen teljesítette most először a Fél Balaton Szupermaratont. Neki is többször mondtam – hová tettem az eszem? –, a vasárnapi szakasz könnyebb, mint a szombati. Mikor beérkezett, megkérdezte tőlem, mégis mitől volt könnyebb? Őszinte leszek, ez bennem és felmerült párszor a 4. nap futása alatt, és már akkor mea culpáztam e miatt. Itt történt, a Balatonfüred-Siófok szakaszon, hogy amikor már igen csak fáradt voltam, majd az egyik éles kanyar után jött egy újabb, emlékemből kitörlődött brutál emelkedő, na akkor hangosan és szívből felnevettem. Tudjátok, amikor már kínjába röhög az ember, de szívből! Majd vettem egy mély levegőt, és szép egyenletes felnyomtam magam azon a dombon is. Nesze neked kihívás, a képedbe nevetek és megcsinálom!!

Na persze ehhez kellett az a sok-sok emelkedő, amit a felkészülés idején futottam!!

 Sikerült-e azt futnod/ úgy teljesítened a távot, ahogyan szeretted volna?

IGEN, sőt sokkal jobban ment, mint gondoltam

Ha nem/ igen, mit gondolsz miért?

Mi volt a legnehezebb a verseny alatt?

Nem is tudom. Még soha nem futottam ennyit egymást követő napokon, de nem a hossz, inkább a fent leírt emelkedők és lejtők tettek jobban próbára, de a drámai leírás ellenére, azokat is nagyon jól teljesítettem.

Miért érte meg mégis elindulnod?

Magamért indultam el. A teljesítés, de már a felkészülés is sok erőt adott, pozitív visszajelzéseket kaptam (végre lementek rólam a 2013 év végi bokatörésem után felszedett plusz kilóim L is J).

Megcsináltam, kemény csaj vagyok!

Nőtt az önbizalmam, magabiztosabb lettem, megtanultam jobban elfogadni az elismeréseket.

Hozzátenném, hogy valaki ezt megélje, az örömöt, a megelégedést, hogy elsírod magad futás közben, vagy utána, mert átérzed mit vittél végbe, nem kell ennyit futni. Hasonló élményem volt az első tati futóversenyen (14 km), és minden az addig teljesítettnél picit, vagy esetleg nagyobb teljesítményemnél voltak eufórikus élményeim. Na jó nem mindig a futás közben. Néha vannak kisebb-nagyobb drámák, a testünkkel és elmékkel időnként ölre megyünk és küzdünk, koncentrálunk, tényleg átlépjük a saját határainkat, és győzünk. És az is győzelem, ha néha fel kell adnunk. Na ahhoz kell keménység, hogy az mond, sok-sok belefeccölt idő és energia ellenére, mikor úgy érzed mindent megtettél, de mégsem megy, nem tudod teljesíteni. És aztán alszol rá egyet, legfeljebb kettőt és kitűzöd a következő célt  🙂

Sokak szemében több centit is nőttem, ami egy picike,160 cm-es lánynál jól jön 🙂

Utólag van valamilyen pozitív vagy negatív élményed?

A fentieken túl? Már önmagában az, hogy sokkal jobban sikerült mint reméltem, a fellegekbe repített, és még mindig nem vagyok igazán a földön, pedig eltelt két hét a verseny óta.

Edződ, illetve te hogyan értékeled a teljesítményedet?

Szuper csaj voltam 🙂 ! De komolyan!! Mindenkinek, aki nem az időt nézi, akinek a teljesítés a lényeg, szívből kívánom, hogy úgy élje meg mint én.

Az edző – őt szerintem nem kell bemutatni: Monspart Sarolta.

Írta az edzéstervet, ha kell módosította, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, többször megnézte, hogy futok, mondjuk a 100 kilométeres hetem végén, rendszeresen visszajelzést adott a felkészülés idején, és ami nekem nagyon sokat jelentett ott volt a 4 napos versenyen végig. Szombattól pedig Korik Vera (régebben együtt edzettek minket a MINDEN-KOR-os futó lányokat) is segített, támogatott.

Saci elégedett velem. Nagyon, tudom! Az mondta és írta, szuper nő vagyok! kell ennél több elismerés az edzőtől?

Mi lesz a következő versenyed?

Még nem tudom, talán egy hat órás, de ezt még megbeszélem Sacival is.

Hogyan értékelnéd a versenyt?

Profi szervezés, nekem nem volt semmi gondom, talán csak a második napon egy frissítés nem ott volt, ahol vártam illetve ahová írták a szervezők, kicsit távolabb került, és addigra már a tartalék vizem is elfogyott, de kihúztam a frissítőig. Hallelujah!

Szállás: az egyik szálláson hiányoltuk a wellnesst (az igénybe vett lábakra egy kis szauna, jacussi finomságos dolog) , a másik helyen viszont hálás voltam a reggeli tejbegrízért (szerintem 20 éve nem ettem, de a verseny 4. napjának reggelén, mikor már annyi mindent a gyomrom sem akart befogadni nagyon jól jött a finom, meleg kakaós, fahéjas, kellően édes tejbepapi 🙂 ).

Ajánlanád-e másoknak is a versenyt?

Ó igen, váltóba, trióba, csak egy szakaszt futni…stb. Bármilyen formában. A táj is sokszor kárpótol egy-egy fránya emelkedőért 🙂.

Jövőre is tervezed, hogy elindulsz?

Még nem tudom. Ha abból indulok ki, hogy milyen jól sikerült, akkor már holnap beneveznék, de tudom, hogy ezért milyen felkészülést csináltam végig, ami szerencsére ugyanúgy zökkenőmentes volt, mint maga a verseny, sem az időjárás, sem betegség, sem sérülés nem nehezítette ezt az időszakot. És nem is a felkészülés volt nehéz, nagyon motivált voltam, nagyon meg akartam csinálni. Ha kellett már hajnali fél hatkor futotta, én az éjjeli bagoly, vagy este mentem el kedvenc sorozatom helyett. Ami még most picit visszatart, az, hogy mennyi időt vett igénybe, hogy én tisztességesen felkészüljek, ami viszont kellett ahhoz, hogy ilyen jól menjen. Amolyan róka fogta csuka tipikus esete.

Gyakorlatilag az utolsó 4 legintenzívebb felkészülési hónap edzése (1296 km-t futottam november 17-március 16 között) a szabadidőm zömét elvitte. Nem bánom, egy cseppet sem, egy pillanatát sem. De ha indulok, jövőre ezt az időt ugyanígy rá kell szánni. E miatt még kicsit vacillálok.

Saci ezt a Herb Elliott idézetett írta az utolsó 4 hónapot felölő edzéstervem elejére, „Egy sportolónak fontos dolog a tehetség, de az elszántság az, ami a csúcsra emel.” Hát nálam ez nagyon beigazolódott.

Mit javasolnál a szervezőknek, mit változtassanak rajta?

Sajnos a dugókámat az utolsó nap, a második váltópontnál, miután feltoltam a hátsómat Akarattyánál nem érvényesítettem, pedig isti bizi ott voltam, sokan láttak, alaposan frissítettem, majd, mint aki jól végezte dolgát tovább futottam. Pedig az elmúlt napokban én is többször mondta másoknak, a váltóhelyeken nekünk is (egyénieknek)…. hmm, hát szóval dugni kell. A következő frissítő pontnál, 5,5 kilométerrel arrébb nyílalt belém a felismerés, nem történt meg az aktus a dugóka és doboza között. Ott a BSI segítő azt mondta, legfeljebb nem lesz részidőm, fussak csak tovább nyugodtan. Bevallom azóta is frusztrál egy picit, hogy lehettem ekkora dinnye. Ha akkor vissza kell mennem, a saját hibám miatt 11 km plusz futással érvényesíteni a szakaszt, azt hiszen az apró szentek felsorolása cifra jelzőkkel színezve a legenyhébb gondolat lett volna. (Igaz, ebben az esetben már nem kéne azon dillemáznom, hogy induljak-e egy 6 órás versenyen, mert plusz 11 kilométerrel a lábamban tuti 6 órán túli idővel érek célba.)

Őszintén, szinte minden váltópontnál felhívták a figyelmünket a dugókázásra, de Akarattyán már pötit fáradt voltam (nem is értem…J), valószínűleg már kissé beszűkült tudattal, és még beszűkültebb halással rendelkeztem, vagy annyira a gél elfogyasztása utáni folyadékpótlásra koncentráltam, de bármi volt az oka,  ennek az etapnak (Balatonalmádi-Balatonakarattya) a hivatalos érvényesítése elmaradt.

Ha a szervezőktől lehetne valamit kérni, az amúgy szerintem minden szükséges itallal és étellel ellátott frissítő állomások kialakításánál, hogy ott, ahol az egyénieknek dugni kell, azt még feltűnőbben jelezzék J valami nagyon rikító színnel, feltűnő írással, nagy transzparensekkel. Remélve, hogy így kevesebb futó  jár úgy, mint én a dugókájával.

 Mi volt egyedi a versenyen, ami megfogott?

A hangulat, az hogy egymást bíztattuk, segítettük, teljesítéstől függetlenül. Talán köszönhető annak, hogy ez, létszámát tekintve családiasabb verseny, mint pl. egy maraton vagy félmaraton. Sokszor a mögöttem vagy előttem haladók beszélgetése is szórakoztatott, elterelte a figyelmet. Bár időnként én kotyorásztam.

A verseny tanulsága?

Képes voltam rá.