Verslábak, avagy fussuk végig a sorokat! – Sportos írók I.

Nem iskolai kötelező, így valószínűleg kevesen ismerik Kosztolányi Dezső Aranysárkány (1925) című regényét, mely az alábbi sorokkal indul. A sportot, és a Nyugat első nemzedékének íróját kedvelő olvasó (remélem, sokan vagyunk) végül nem egy sportregényt ismerhet meg, hanem egy szívszorítóan szép történetet, útjukat kereső ifjakról, fajdalmaikkal küzdő felnőttekről, akik az élet küzdelmeiből próbálnak győztesként kikeveredni. A magyar irodalom egyik legszínesebb alakjának eme regényrészlete arról árulkodik, hogy valamelyest ismerte az atléták világát, s pontosan tudta, hogy a célba érés után még folytatódik a küzdelem, és hiába minden sportsiker, ha az élet versenyében alulmarad az atléta…

1925. évi Atlétikai Magyar Bajnokság 1500m rajtja

 „A pisztoly eldördült.

Egy diák, ki a futó mögött foglalt helyet a mésszel írt vonalnál, az ég felé tartotta a csövet, s bámulta a füstfelhőcskét, mely nem mindjárt oszlott el a hajnali levegőben. A másik, mihelyt megpillantotta a lángot, elindította a versenyórát. De nem állhatta meg, hogy el ne kiáltsa magát:

– Rajta!
Vili már futott.
A start tökéletes volt. Úgy ugrott ki, mint a párduc, egyenletesen, minden megtorpanás nélkül emelkedett a magasba, s pár pillanat múlva teljes iramban rohant a cél felé. Szemében vágtattak a rétek. Szöges cipője karmolta a talajt. Fejét, melyet cigányos haj vert, hátravetette, s arcát eltorzította, csikorgó erőfeszítéssel. A föld dobogott.
Mikor a pálya felén lehetett, az, aki az órát figyelte, még egyszer üvöltött:

1925. évi Olasz-magyar atlétikai viadal 100 méteres síkfutás döntője

– Hajrá!

Most már hunyt szemmel, öntudatlanul robogott előre. Úgy tetszett, hogy egy másodperc alatt tette meg a hátralevő utat. Tárt karokkal, szárnyalva szédült be a célhoz, s mellkasa máris elszakította a rózsaszín papírszalagot, melyet két osztálytársa feszített ki.

A célbíró ekkor lerögzítette a versenyóra nagymutatóját, mely kényelmesen sétált a számlapon. Torkaszakadtából ordította az eredményt, hogy a gyepen lévő érdeklődők, a sportegylet tagjai is meghallhassák.

– Tizenegynyolc!

Vili ezt nem hallotta. Ő tovább futott, lábait kapkodva, szökdécselve, ahogy pesti futóbajnokoktól látta, s nem törődött az idővel, mintha nem is rá vonatkoznék. Csak később fordult vissza.

Távolról kérdezte:

1925. évi Olasz-magyar atlétikai viadal 1500 méteres versenyszáma

– Mennyi?

A diákok arról tárgyaltak, hogy Vili, ki tavaly Pesten a vándorserleget és zászlót nyerte meg a gimnáziumnak, ismét rekordot javított, s így még sohase futott.

Egyszerre öten-hatan válaszoltak:

– Tizenegynyolc, tizenegynyolc!

Vili feléjük jött. Lábikráján dagadoztak a kidolgozott izmok, görcsösen-csúnyán. Szájába zsebkendőt gyömöszölt.

Ezt lihegte:
– Két lélegzettel.

Két lélegzettel futotta a százat.

– Jó volt, öregem – szóltak a szakértők -, jó volt – s csak a szemük mondta, hogy mennyire jó volt.

1928. évi Atlétikai Magyar Bajnokság

– De ne hányd annyira a lábad.

– Igen – bólintott Vili, mert tudta, hogy ez a hibája.

Liszner Vili nem szépen futott. Ha stílust akart teremteni, mindig elrontotta a futamot. Pusztán a marhaerejével bírta.

Egyik pajtása leemelt a galagonyabokorról egy kabátot, vállára tette, panyókára.

– Vedd föl – szólt -, megfázol. Még hűvös van. Különben is mára elég.

Azért még néhányszor lekuporodott, sprintelt, végigszaladta a pályát. Utána átengedte két barátjának, Packának, Huszár Bandinak, kik tizenkettő, tizenhárom alatt teszik meg, s alapjában rokonszenves műkedvelőknek tekinthetők. Egy darabig nézte őket.

Ez a szokásos tavaszi munka volt, az előtréning, melyben a nyolcadik osztály sok diákja vett részt. Kék-fehér tornainget viseltek, sportnadrágot, mely szabadon hagyta térdüket, ellenben szöges cipője csak neki volt, s a többiek csak vezényszóra, tapsra indultak, nem pisztolylövésre. Az is csak őt illette meg.

1928. évi Atlétikai Magyar Bajnokság

Elkérte pisztolyát, belekarolt barátjaiba, s félrevonta őket beszélgetni. Most tűnt föl, hogy Vili, ki a télen töltötte be huszadik évét, egy fejjel magasodott ki közülök.

Körötte a városerdő lélegzett, titáni, zöld tüdejével. Amerre lépett, a szöges cipője gyöngyvirágokat, vadnefelejcseket tiport, melyek tejkéken derengtek a világosbarna rögökön. Zsendült minden fa, cserje. Az orgonák tömör falat alkottak, belengve a vidéket keserű leheletükkel.

Ebbe a déli városkába előbb érkezett a tavasz, mint egyebüvé. Áprilisban leesett egy forró zápor, megmosdatta a fasudarakat, porhanyóvá tette a göröngyöket, s a ködben füstölt a termékeny élet. Aztán megeredtek a hajtások, a vetemények, a rügyek tokjából egyetlen éjszakán kibomlottak a lombok, összegöngyölt, zöld selyem zsebkendők módjára, melyeket hirtelen kinyitnak, és meglobogtatnak a szélben.

Vili a két bajnokkal a gyepen egy valamivel lejjebb levő tisztásra tartott. A fanyar homályban rezgőnyárfák feszültek, mint a székesegyház pillérjei, és lombkoronáik úgy zúgtak a gyenge szellőben, mint a templomi orgonák. Topolyafák keresték seprős ágaikkal az eget. Tölgyek bólongtak, komolyan, a vízesés szakadatlan moraját utánozva. Itt a nagy diákok majdnem gyermekeknek rémlettek.

– Hány óra lehet? – kérdezte Vili.

A célbíró, Packa, a versenyórára meredt, melynek rendszerint csak másodperceit nézte, s most a valóságra ocsúdott:

Király Pál az első Marathoni Magyar Bajnokság győztese (1926)

– Hat.

Vili lehorgasztotta fejét. Eszébe jutott az, ami ott messze van, a gimnázium, s hogy a hat után a hét következik, majd a nyolc. Átvette versenyóráját.

Nem közönséges óra volt ez.

Azon a három mutatón kívül, mely minden zsebórán megtalálható, még kettő mozgott: egy nagymutató, melyet az indulásnál pöccentenek el, s egy másik másodpercmutató-féle, mely nagyobb távoknál külön méri a perceket. Apjától, az öreg Liszner Kálmántól kapta, mikor átcsúszott a hatodik osztály vizsgáján.

De akárhogy babrálgatta, mégis hat óra volt.”