VTM 2016 !!!

Idén másodszorra vettünk részt a tavasznyitó terepfutó versenyen: a Vértes Terep Maratonon. A névszponzort váltott verseny idén is a Fejér megyei Szár falu sportcsarnokából indult. Itt volt a versenyközpont is, telis-tele minden földi jóval: kaja, masszázs, padok, WC (!!!), Icebug cipők, Runnabe pólók. A szervezés, az ellátás a Terepfutas.hu jól megszokott színvonalát hozta. Nagyon hangulatos volt a sportcsarnok tele padokkal, a Bengay mindent elárasztó illatával, a magnetofonból olykor-olykor kihallható információkkal, és az alternatív vásárlási lehetőségekkel.

Baráti társaságunk három irányból közelítette meg Szár községet a kora reggeli órákban: egy autó Győrből, egy a Fót/Buda tengelyről, míg a harmadik a Fót/Pest részről érkezett. (Kis túlzással) 8:00-kor óramű pontossággal egyesítettük erőinket: ki egyből a mosdóba tartott, ki a rajtszám felvételhez ment. A maratoni táv 9:00-kor, a minimaraton és a félmaraton 10:00-kor rajtolt, így a többiek minket búcsúztattak. 8:59-kor megvolt az utolsó pacsi, elröppent pár fotó, aztán birtokba vettük az erdőt.

Az első kilométeren éreztem, hogy jól döntöttem a rövidnadrág+rövidujjú kombót illetően, gyönyörű tavaszi idő volt, sütött a nap, csicseregtek a madarak. A pálya már ismerős volt, azt nem mondom, hogy ismertük, mint a tenyerünket, de minden kilométeren akadt valami, amin tudtunk nosztalgiázni. Kifejezetten a gesztesi vár és környéke nyűgözött le újra és megfogadtuk (immár másodszorra, hogy ide el túrázva is vissza kell térni! A várgesztesi frissítőponton kisebb felfordulást okoztunk azzal, hogy az előző nap elvágott ujjamra kértem egy friss ragtapaszt, illetve, hogy megkérdeztük: az iso gluténmentes-e, de az első meglepettség után a frissitőpontosok megint ötösre vizsgáztak. Félig reménykedve estünk neki az utolsó nagyobb emelkedőnek a 24. kilométernél, de nem emlékeztünk rosszul: tényleg olyan k*** meredek és hosszú volt, mint, amilyen tavaly is. Ennek megmászása után suhantunk tovább, bár a lendületünk azért visszaesett kicsit (a táv első felét 2 óra alatt tettük meg, a másodikat durván 2 és fél óra alatt), amit egyrészt sajnálok, másrészt viszont elégedett vagyok a teljesítményünkkel. Az utolsó frissítőponton már meg sem álltunk, csak Csipi ordításának örültünk (“Már csak 5 kilométer a céliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiig!”) őszintén, aztán a betonra kiérve Emese sprintelt egyet a célig, én pedig egy 6:00-5:30-as átlagot hozva visszaereszkedtem a sportcsarnokba. Ott a kedves ismerősök, a láthatatlan célszalag, és Szasza kamerája fogadott minket. Az eddig nem tapasztalt kötelező felszerelés ellenőrzése után megkaptam a jól megérdemelt érmet.

Összességében elégedett voltam az idei teljesítményünkkel, fejben most (a tavalyi távelvesztős szüzesség para nélkül) sokkal összeszedettebben álltunk a rajthoz, illetve futottuk le a távot. Ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy több hosszú távot kellene futnunk, mert csak az edzi a fejet és a lábat is, de ott van nekünk Zsuzsi, eddig sosem vallott kudarcot az edzésterve 🙂