Aki nem tud futni, miért jár futókörbe?

“Van egy filozófia, mely szerint az a busz, ami után futnod kell, az nem a te buszod. Én is ezt vallottam sokáig, de most már be kell látnom, ez csak kifogás! Hogyan jut el az ember ettől a gondolattól odáig, hogy maratonista futókkal megy edzőtáborba egy olyan hétvégén, amikor hőségriadó van érvényben?

Kellett hozzá egy olyan kolléga – mára már barát –, aki úgy döntött létrehoz egy amatőr futókört. Mivel sok sportágat kipróbáltam már, annak ellenére, hogy egyikhez sem volt kimagasló tehetségem, azt mondtam: hagyom magam, lássuk, mit tud a Zsuzsi kihozni belőlem! Az első edzésen nem tudtam körbefutni megállás nélkül a Népstadiont (ez alig több mint 1 km). A „futásom” sebessége kisebb volt, mint a gyaloglásomé. Zsuzsi javítgatta a mozgásomat: „vállakat hátra, karok a csípő magasságában, tekintet előre néz…”. Többször jött mellettem, és csak beszélt, és beszélt, és beszélt hozzám, mígnem egyik edzésen azt vettem észre, hogy már 3 körrel melegítek.

Csupán néhány edzésen lehettem túl, amikor egy 400 méteres körre indultam el a futópálya külső ívén, mikor is előttem futott két profinak tűnő fiú. Mára már tudom, hogy nem csak annak tűntek: az egyik a Józsa Gábor, a másik a Sípos Dávid volt. Én mindent beleadva futottam a rám kiszabott távot. Azt látva, hogy alig növekszik a távolság köztem, és köztük, levontam a következtetést: nem is olyan nehéz dolog ez a futás! A tekintetem rögtön megemelkedett, büszkén futottam a két beszélgető fiú mögött, törekedve rá, hogy ne szakadjak le róluk. Ebben a pillanatban az egyik megkérdezte a másikat: „Elindulunk?” Hát elindultak! Hirtelen azt hittem, én kapcsoltam hátramenetbe, mert mint a villám, úgy távolodtak tőlem. Ekkor tartottam az 50 méternél, még volt hátra 350. Mondanom sem kell, mire én a 200 méterhez értem, ők már leköröztek. Szóval mégsem olyan egyszerű dolog a futás!

De a poén kedvéért lementem a következő edzésre is. Lehet, hogy nagyobb iramban fejlődtem volna, ha rendszeresen járok edzésre, de ez nem mindig történt így. A busz filozófiája sokszor lesz úrrá az emberen. Mindig van valami kifogás, hogy éppen most miért nem tudok lemenni edzésre. De néhány kihagyott edzés után már hiányzik, ezért megint megyek. És ha verseny közeledik, akkor gyakrabban megyek.

Mert bizony, így még versenyekre is el lehet jutni! Csak 4-6 km-es távokra vállalkozom, és számomra ez nem is verseny, csak egy kicsit komolyabb edzés. De Budapest után futottam már Sokorópátkán, sőt még Triesztben is (ez volt a leghosszabb versenyem: 7 km). És eddig négy alkalommal fogadott be maguk közé egy olyan csapat, amely teljesítette az Ultrabalatont. Miért fogalmazok így? Mert nem tudom bevállalni a fejenként jutó 21 (most már 22) km-t. Jó, ha lefutom a rám kiosztott 12-15 km-t, de azt is csak úgy, hogy 3 vagy 4 szakaszban, nehogy 5 kilinél többet kelljen futnom egyben! És bizony ilyen a csapatszellem! A csapat többi tagja felvállalja a plusz kilométereket azért, hogy én ott lehessek.

 Sőt! Létezik az a futókör, amelyik azon túl, hogy elvitt magával Triszetbe – ahol ők maratont/félmaratont futottak, én pedig részt vettem „Európa legviccesebb családi futásán” – még edzőtáborozni is elvitt a Bakonyba. Talán egyszer az a pillanat is eljön, amikor felfutok velük én is a Kőris-hegyre?

Amíg ennek a csapatnak tagja vagyok, még erre is van remény!”

Üdv: Bogdán Viktória