Zoli első szenior versenye…

2012 tavaszán, tehát immár bő 4 éve találkoztam a Margitszigeti Atlétikai Club szuper csapatának edzőivel, Vajda Zsuzsival, Kis Zsanival, Malonovits Józsival és Sipos Dáviddal. Hamar rákaptam a rendes edzések ízére, fantasztikus volt a hangulat, ami úgy magával ragadott, hogy azon kaptam magam, hogy minden héten alig várom a az edzéseket […]. Akkor még nem is gondoltam, hogy milyen komoly emberekkel fogok itt találkozni […]. Előtte ugyanis arra számítottam, hogy olyasmi lesz, mint amikor összeállnak páran, elkezdenek kocogni, és a végén kicsit beszélgetnek még. Ehhez képest az étlap:

• profi bemelegítés
• különböző szintű csoportok
• rendes magyarázat minden pillanatban
• odafigyelő edzők
• kemény, de nem halálos fő része az edzésnek
• nyújtás, és a levezetés kihangsúlyozása!
• személyre szabott edzéstervek
• barátságos környezet

Oké, engem megvettek. […]. Úgy éreztem, hogy a futás jó lesz most nekem az elkövetkezendő pár évre. Szóval a futóklubban gyorsan beszéltem is Vajda Zsuzsival, mert 1 hónapom volt a versenyig. Az első projekt rögtön az volt, hogy kb nulláról (úszni, meg kerékpározni szoktam ugyan, de futó jellegű mozgást kb 1 éve nem végeztem) újrakezdve el kéne jutnom 1 hónap alatt a 4 perces tempóig 7km-es távon. Máig emlékszem, hogy Zsuzsi milyen arcot vágott, mikor ezt meghallotta, de mondta, hogy rendben, ő felkészít. 😀 […] Ezután Zsuzsi iránymutatásával, és Maló segítségével sikerült egy 11 éves korom óta tartó 1:41:36-os IBUSZ félmaratoni csúcsomat megdönteni 10 és fél perccel Ljubljanában […].

2016 nyarán Makrai Zsuzsi  bedobta a szenior OB indulást. Megnéztem, hogy a fedett pályáson milyen eredmények születtek tél végén, s azt láttam, hogy 1 igazán jó futó volt az én korcsoportomban, tehát akkor elindulok 800-on, meg 1500-ön. […] Keresztezte a terveket egy tanfolyam, ami miatt át kellett szervezni a nevezést. 5000 méteren tudtam csak indulni, de mivel Makrai Zsuzsi és Ratkai Feri végül neveztek, én is felbátorodtam. […] Az én számom az 5000 méter volt, és így már rég izgultam verseny előtt. Őszintén megmondom, hogy mikor megláttam az ellenfeleket, már sejtettem, hogy nem leszek a mezőny elején. Aztán úgy voltam vele, hogy csak jó taktika kell, és kifutni magamból a maxot. A taktika annyiban állt, hogy nem megyek el ész nélkül az elején a tömeggel, hanem próbálok 4 perces tempóban futni, aztán ha sikerül, és nem állok fejre a tűző napsütésben, akkor gyorsítok 🙂

Kicsit sokat várattak minket a rajtnál, de végül felsorakozhatott a 2×9 ember az M35, M40, az M45, és az M50-es korosztályból, majd gyorsan indítottak is. Nem tévedtem, mert 41-es 200 méterrel kezdtem, és utolsó előtti lehettem. A mezőny eleje ekkor már adott nekem kb 50 métert. Iszonyatosan mentek, de nekem bátran ki kellett tartanom a saját, többiekhez képest szánalmasan lassú tempóm mellett, és hinnem kellett abban, hogy a meleg miatt fejre fog állni pár ember, akik a végén verhetők lesznek. Az első két kört egész könnyen bírtam megfutni, érzésre nem is volt túl magas a pulzus, zihálás pajtás sem érkezett még meg, de aggasztóan elnyúltak a többiek. 1200-nál viszont már beütött a krach, és úgy éreztem, hogy fel fogom adni. A hőség kezdte kikezdeni az elmémet, de hát “mindjárt” vége, mindjárt abba lehet hagyni ezt az egész kínlódást, mantrázgattam magamban. 2000 környékén meg is kaptam az első körömet, ami hát, hogy is mondjam finoman, nem dobott fel, de összeszorítottam a fogaimat, és mentem tovább. Itt azonban a kezdeti 3:55-ös tempóm kicsit megzuhant, és kiment 4:03-ra. […] Aztán hallottam, hogy X kiállt, meg Y is, aztán 4000 méter környékén megelőztem az első embert. Húha, lehet még itt eredmény! Próbáltam értelmezni, hogy mi van körülöttem. Hoppá, van frissítés is, végre elkezdtem feléledni. Kikaptam egy pohár vizet az egyik segítő kezéből, amiért utólag is hatalmas hála neki! Küszködve a kilöttyintéssel megittam pár korty vizet, és a maradékot a tarkómon végigfolyattam. Ez eléggé felfrissített, pedig melegnek éreztem a vizet. […] Azt láttam, hogy 5-6 ember van lőtávolon belül (100 méter), ezért úgy voltam, hogy egy életem, egy halálom, csak azért is megpróbálom. Elkezdtem fokozni a tempót, amennyire az erőmből telt, és itt már úgy látszott, hogy 20 percen belül leszek, csak ne jöjjön a kalapácsos ember. A meleg, és a gyors kezdés szerencsémre felőrölte az erejüket nem jól beosztókat, ezért az utolsó körre már csak 5-30 méter maradt köztünk. Reméltem, hogy senki nem fog tudni itt komoly hajrát nyitni, ezért megtoltam, ahogy tudtam. Éreztem, hogy ha nem görcsölök be, akkor végig bírom már zúzni. Zúztam is, és akit tudtam lenyomtam. Maradtak még ugyan előttem páran, de mivel nem ismertem a korcsoportos ellenfeleimet, csak remélhettem, hogy másikban vannak. Persze utána kiderült, hogy néhányakat már én is köröztem éppen, de nem baj, mert jól behúztak. A végén sikerült egy 3:40 körüli tempót kipréselni a testemből.

Beértem a célba, föld. Feküdtem, mert lüktetett a fejem, a hátam. Mást nem is éreztem, csak a testemet átjáró fájdalmat. Nem rossz, hanem jó fájdalom volt ez, mert abból fakadt, hogy kihajtottam magam. Kellett 1-2 perc, mire annyira össze bírtam szedni magam, hogy elvonszoljam a testem a pálya szélére. Ilyenkor annyira elfáradok, hogy egy kívülálló számára látványosan nem örülök semminek. Amikor barátok szokták veregetni a vállam, vagy jönnek gratulálni, nem örvendezek, mint a legtöbben, de ez nem azért van, mert nem örülök, hanem azért, mert olyan fáradt vagyok, hogy simán kiegyeznék egy pár óra alvással ilyenkor. 🙂

Közben a többiek is készülődtek a rajthoz, engem pedig különösebben nem érdekelt a helyezés, mert arra számítottam, hogy az M35-ben legalább 5 ember jobbat ment nálam. Néztem, ahogy felállítják őket a rajthoz, majd visszafújják. Ezt eljátszották még párszor, majd végül elindították őket […] . Drukkoltunk nekik, és közben engem meg szólítottak az eredeményhirdetéshez!!! Mondom, mi a fene? Kiderült, hogy becsúsztam 3. helyre. Ez igen, mondom. Első versenyen bronz. Mennyit ment az eleje? 17 valamennyit. Húha, hát végülis az még fogható, de ahhoz keményen kellene edzeni. Ki tudja, talán jövőre…fel is merült a gondolata annak, hogy a 2017-es fedett pályás OBre felkészülünk egy nagyobbacska csapattal, és elindulunk. De hát ez még a jövő zenéje. Persze az éremszerzésben az is segített, hogy Kárász Zakariás nem fejezte be a versenyt. Biztosan ő lett volna az aranyérmes, de hát ilyen a sport. Jövőre viszont felkészülten talán ott lehetek a nyakukon. Jacsó István nyerte 17:49-es időve, és Al-Hajal Sándoré lett az ezüst 18:10-zel. Szegény Sándor futott még egy kört, szóval neki kellett volna hirdetni egy 5400-as eredményt is. Gratulálok srácok!

A verseny Makrai Zsuzsi ezüst, és Ratkai Feri szintén ezüst érmével ért véget. Szépen szerepelt az egyesületünk! Gratulálok a társaimnak, és köszönjük az edzőinknek a felkészítést! […] Remélem, hogy a jövőben páran csatlakoznak majd hozzánk az egyesületből a hasonló rendezvényeken, mert nagyon jó hangulatú OB volt, és az utcai versenyzés után a pályaverseny az atlétikának egy egész más arcát is meg tudja mutatni. Még a nagyon tapasztalt futóknak is érdemes ebbe belekóstolni, mert így egy teljesebb képet kapunk arról, hogy mi is a hobbink.

Sikeres versenyzést, és sok boldog kilométert kívánok minden atlétának!

Hajrá MAC!