A sportruházat története II.

Előző cikkünkben  már elkezdtük boncolgatni a témát, hogy vajon miért is fordulhat elő manapság az, hogy a ma már teljesen elfogadott a sportruházat átlagos, hétköznapi viseletként is. Az öreg nénik és bácsik már nem néznek furán ránk, nem tesznek gúnyos megjegyzéseket, ha futóruhában szállunk fel a villamosra, vagy ülünk le melléjük. Az elmúlt évszázadban a női viselet óriási változásokon esett át, képviselve az adott kor szellemét és törekvéseit. Folytassuk hát a viseletben való változások nyomon követését!

• Az 1956-os melbourne-i, 1960-as római és az 1964-es tokiói olimpiát a szintetikus anyagokból előállított ruházat forradalma hatotta át. A tömeges gyártás és a fogyasztói társadalom növekedése révén a piac már több választási lehetőséget is képes volt kínálni a sportolók részére. Ekkor fedezték fel, hogy a nejlon új típusú rugalmas szövetek, komponensek előállítására alkalmas, mint mondjuk az elasztán, spandex vagy lycra. Az 1960-as évektől a fürdőruhákat már ezekből az anyagokból gyártják. Ez az az anyag, amely megfelelően rugalmas, azonban tartós is a folyamatos terhelések elviselésére, ezáltal ideális a testmozgáshoz.
• Az 1968-as mexikói olimpián a meleg idő miatt a férfiak nadrágját extrém módon rövidre sikerült szabni.
• Az 1972-es és 1976-os olimpián megjelent a női tornában a teljesen a hölgyek testére simuló tornadressz.
• Az 1980-as moszkvai olimpián a férfiak öltözködése keltette a legnagyobb feltűnést, ugyanis megjelent az egészen a csípőig, magasan felvágott rövidnadrág. Ekkor jelent meg aerobic-őrület, aminek következtében az elasztán/ spandex anyagok a mindennapi élet öltözékét is meghódították. Lassan ezen rugalmas anyagok alkalmazása vált elfogadott normává a sporteseményeken, illetve a hétköznapi életben is.
• Az 1984-es los angeles-i olimpia mindent megváltoztatott. A NOB formálisan is megnyitotta az utat a szponzorok előtt, ami alapjaiban alakította át a sportéletet. A sportolók most már hivatalosan is magukra ölthették a szponzorok logóival ellátott ruhákat, mint mondjuk az Adidas, Reebok, Nike és Puma.
• Az 1992-es barcelonai olimpián a nők és a férfiak ruházatában szinte semmilyen különbséget sem lehetett felfedezni. Eljutott a sportruházat emancipációja olyan magasságokig, amely a nőiességet elkezdte háttérbe is szorítani. Az atlétikában a ruházat teljes egészében lekövette a test formáját, semmit sem hagyva a képzeletnek. Az új sportruhák megmutatták a sportolók tökéletes alakját, illetve azt, hogy mennyire kifogástalanul és hibátlanul kidolgozott izomzattal rendelkeznek.
• Az 1996-os atlantai olimpián a Speedo bemutatta a vízlepergető, klór ellenálló poliészter és elasztán / spandex keverék fürdőruháját.
• A 2000-es sydney-i olimpián az házigazda ausztrálok voltak a leginnovatívabbak öltözködés tekintetében. Atlétáik futurisztikus öltözetben, a “swimsuit” nevű futóruhában léptek a porondra, az úszóik pedig a technológiai javuláson átesett “fastskin” nevű úszódresszben ugrottak a vízbe. Érdekes módon, olyan új öltözék jelent meg a versenysportban, amely a korábbi trendnek homlokegyenest szembement, hiszen ezek a ruhák a teljes testfelületet beborították, szinte mindent elfedtek.
• A 2004-es athéni olimpia nagyon különlegesnek számított, ugyanis két ellentmondásos irányzat jellemezte a játékokat. Egyrészről az ókori olimpiai játékok tiszteleteként az a történelmi múlt tisztelete mindent áthatott, másrészről viszont minden sportágban megjelent a high-tech típusú, legújabb fejlesztésű áramvonalas,  úszódresszekhez hasonló öltözék. A felvonuló ruházat öltönyei és kosztümjei sem maradtak érintetlenül, azokat is ellátták különféle logókkal és jelzésekkel.
• A 2008-as pekingi olimpia valójában az Adidas és a Nike párharcáról szólt, hogy végül melyikük tud a márkák küzdeleméből győztesen kijönni.
• A 2012-es londoni játékok során a sportruházati cégek kisajátították maguknak a versenyt. Céljuk a versenyzők és a nézők elkápráztatása, ámulatba ejtése és lenyűgözése volt. A világmárkák számára ez nem csupán a premier, azaz legújabb technikai vívmányok bemutatásának, azok egymással történő megversenyeztetésének lehetőségét jelentette, hanem egyben a leghatásosabb reklámkapánynak is számított. Nagyon sok olyan márka is beszállt a sportruházat előállítás iparába, amely korábban egyáltalán nem is foglalkozott sport jellegű témával: divattervezők működtek együtt híresebb cégekkel. Az olasz csapat formaruhája például Giorgio Armani és a Prada neve alatt készült el, az angol csapat ruháját Stella McCartney, az amerikaiét Ralph Lauren, a francia csapatét pedig a  Hermés álmodta meg. Ezért méltán is nevezték utólag ezt a játékot a Divat Olimpiájának.

A különféle sportszergyártók mindennapi életünkbe mára már oly mértékben beférkőztek, hogy manapság bármelyikünk hozzáférhet a legjobb minőségű sportszerekhez, profi techológiájú ruhákhoz anélkül, hogy elit sportolók lennénk. Az illetékes cégek pedig okosan ki is használják ezt a jelenséget, hiszen az átlag emberek szívesen vásárolnak olyan termékeket, amilyeneket pédaiképeiken, az olimpikonokon viszontláthatnak. A boltok polcain mára már elérhetővé és beszerezhetővé váltak az olyan sportmezek, sportcipők, amilyenekben a profi sportolók mozognak, versenyeznek, töltik hétköznapjaikat. Így aztán könnyen előfordulhat az is, és ne is lepődjünk majd meg azon, ha amatőr, kezdő sportolóink idővel olyan high-tech ruházatban tűnnek fel, mint amilyen felszerelésben olimpikonjaink a Riói Olimpia Stadionjába lépnek be.